Szőke István Atilla: Egy kiállítás képei

Szőke István Atilla: Egy kiállítás képei

Szőke István Atilla: Egy kiállítás képei …felhőkkel szállnak a vándormadarak, hosszú bajuszú ember búzát arat, vágtató ménes vihar elől szalad, pásztor pihen piros pirkadat alatt, alkonyi fényben gyönyörűek a nők, köszön a nyugvó Nap elalvás előtt, a jóság a tájba szép színeket szőtt, az égalja, mint a máglya csúcsa, rőt, gyergyói dombon csúcsos barna kazlak, tanyák falai szürkén omladoznak, a tó mellett a vár aranylón ragyog, a szarvas testén gyémántos csillagok, táncoló legényen hófehér gyolcs…

Read More

Dukai Georgina: Festeni jó

Dukai Georgina: Festeni jó

Dukai Georgina: Festeni jó Hogy mi a festészet? Ne kérdezd, nem tudom Nem tanultam, csak érzem és alkotom. Mikor megérzem a festőszer édes illatát szívemet valami furcsa érzés járja át, S megszűnik a külvilág Élvezem, ahogy az üres semmiből megfestem az élet egy pillanatát S ha kész megcsodálom, és megköszönöm Figyelem, mint újszülött gyermekem Hiszen egy rész belőlem S ha már nincs velem mindvégig megőrzöm emlékeimben

Read More

Szőke István Atilla: A szerelem-rózsa

Szőke István Atilla:  A szerelem-rózsa

Szőke István Atilla A szerelem-rózsa Milyen szép szín a fehér és a sárga, főként így egy rózsába zárva. Úgy tartja őket, mint fodros áhítat, mely minden érzelmet átitat. A fátyolos szirmok egymást ölelik, mind a kettő gyöngéden szelíd. Belül a sárga és kívül a fehér, az ölelés mindennel felér. Micsoda csodás forma nyílik éppen, az áttetsző hajnali fényben. S amikor szétszóródik az illata, az a boldogság pillanata. A szerelem-rózsa maga a mámor, a vágyódás a…

Read More

Szőke István Atilla: Levélmadár

Szőke István Atilla: Levélmadár

Szőke István Atilla Levélmadár Hát te ki vagy, furcsa madár, honnan jöttél ily’ ruhában? Űzött vihar, űzött vad ár, mikor jöttél? Mostanában? Kitől kaptad ezt a ruhát, ki öltöztetett fel téged? Eme gúnyát ki adta rád, miért viselsz levélkéket? Sárga tollunk nézd, milyen szép, s fekete-fehér a szárnyunk. Hogyan születtél meg, miképp? Olyat mint te, még nem láttunk! Engem Isten így teremtett, ily’ külsővel, ilyen vággyal! Az elmúlástól megmentett levélkékkel, napsugárral. Ím, ezért lett levél-testem,…

Read More

Szőke István Atilla: A leopárd

Szőke István Atilla: A leopárd

Szőke István Atilla A leopárd Hej, szigorú leopárd, szemében vad, ősi láng. Most szuszog, pihen, figyel, teste nyugvó kérdőjel. Sárgás fülét hegyezi, őszes bajszát rezgeti. Észrevette nézik őt, lát téged, a figyelőt. Barna teste, ha lendül, minden izma megfeszül. Pettyes teste vágtatás, könyörtelen támadás. Ekkor elé ne kerülj, ha teheted, menekülj! Ölelését meg ne vár, mert felfal a leopárd!

Read More

Szőke István Atilla: A sziklák

Szőke István Atilla: A sziklák

Szőke István Atilla A sziklák Állnak a szép sziklák vízből kimeredten. Hullám veri őket, vadul, önfeledten. Tajtékos hab lepi őket reggel s este. Vízcseppektől árkos minden szikla teste. Kék tengernek partján izgága az élet. Felhő szürkít tájat, most nincsenek fények. Aztán csend lesz, nagy csend, majd vihar jő, másik. Állnak a szép sziklák, még mind el nem vásik.

Read More

Szőke István Atilla: A fekete ló

Szőke István Atilla:  A fekete ló

Szőke István Atilla A fekete ló Maga elé néz, töprengőn, de ereiben láng a vér. Nemes homlokát elfedi a sötéten fénylő sörény. Óhaja tüzes, már feszül, vágya százfelé kirándul. Már kívánja a végtelent, orrlika pillanat s kitágul. S akkor felhorkan a hangja, patájával dobbant nagyot. S indul vissza a társához, akit pár percre ott hagyott.

Read More

Szőke István Atilla: A fehér ló

Szőke István Atilla: A fehér ló

Szőke István Atilla A fehér ló A merengő tekintet kérd: „Vajon ért engem a világ?” Szomorúság van a szemben, és rejtett titokzatosság. Tán az ősi idők óta e titkot őrzi ez a szem. Valami súlyos, nagy titkot. Nézem, látom, érzem, hiszem. Tűnjön belőled a bánat, vágtass, pusztán, hegyen át! Legyen patadobogásod, millió éves szerenád.

Read More

Szőke István Atilla: A barna ló

Szőke István Atilla: A barna ló

Megnyugodva pihen a ló, homlokán fénylik bölcs derű. Tartásán a megélt évek, mind-mind pompás, nagyszerű. Ó, te pajkos fiatalság, hej, mennyi mező, mennyi rét! A lelkében ott él minden, érezni szinte az ízét. Az emlékek megnyugtatják, neki nem kell több! Ez való! Bölcs derű fénylik homlokán, s megnyugodva pihen a ló.

Read More

Szőke István Atilla: A három ló

Szőke István Atilla: A három ló

Szőke István Atilla A három ló A három kép most a falon egymás mellett csendben ragyog. Egy érző ember lelkülete, mint az éjben a csillagok. A három ló most eggyé vál, mert így döntött a magos Ég. Egy alakban egyesül most, a tűz, a titok, s bölcsesség. A három kép is eggyé vált, van üzenete, illata. És amíg világ a világ, bennük él a festő maga.

Read More
1 2