Szőke István Atilla A szerelem-rózsa Milyen szép szín a fehér és a sárga, főként így egy rózsába zárva. Úgy tartja őket, mint fodros áhítat, mely minden érzelmet átitat. A fátyolos szirmok egymást ölelik, mind a kettő gyöngéden szelíd. Belül a sárga és kívül a fehér, az ölelés mindennel felér. Micsoda csodás forma nyílik éppen, az áttetsző hajnali fényben. S amikor szétszóródik az illata, az a boldogság pillanata. A szerelem-rózsa maga a mámor, a vágyódás a…

Szőke István Atilla Levélmadár Hát te ki vagy, furcsa madár, honnan jöttél ily’ ruhában? Űzött vihar, űzött vad ár, mikor jöttél? Mostanában? Kitől kaptad ezt a ruhát, ki öltöztetett fel téged? Eme gúnyát ki adta rád, miért viselsz levélkéket? Sárga tollunk nézd, milyen szép, s fekete-fehér a szárnyunk. Hogyan születtél meg, miképp? Olyat mint te, még nem láttunk! Engem Isten így teremtett, ily’ külsővel, ilyen vággyal! Az elmúlástól megmentett levélkékkel, napsugárral. Ím, ezért lett levél-testem,…

Szőke István Atilla A leopárd Hej, szigorú leopárd, szemében vad, ősi láng. Most szuszog, pihen, figyel, teste nyugvó kérdőjel. Sárgás fülét hegyezi, őszes bajszát rezgeti. Észrevette nézik őt, lát téged, a figyelőt. Barna teste, ha lendül, minden izma megfeszül. Pettyes teste vágtatás, könyörtelen támadás. Ekkor elé ne kerülj, ha teheted, menekülj! Ölelését meg ne vár, mert felfal a leopárd!

Szőke István Atilla A fekete ló Maga elé néz, töprengőn, de ereiben láng a vér. Nemes homlokát elfedi a sötéten fénylő sörény. Óhaja tüzes, már feszül, vágya százfelé kirándul. Már kívánja a végtelent, orrlika pillanat s kitágul. S akkor felhorkan a hangja, patájával dobbant nagyot. S indul vissza a társához, akit pár percre ott hagyott.

Szőke István Atilla A fehér ló A merengő tekintet kérd: „Vajon ért engem a világ?” Szomorúság van a szemben, és rejtett titokzatosság. Tán az ősi idők óta e titkot őrzi ez a szem. Valami súlyos, nagy titkot. Nézem, látom, érzem, hiszem. Tűnjön belőled a bánat, vágtass, pusztán, hegyen át! Legyen patadobogásod, millió éves szerenád.

Megnyugodva pihen a ló, homlokán fénylik bölcs derű. Tartásán a megélt évek, mind-mind pompás, nagyszerű. Ó, te pajkos fiatalság, hej, mennyi mező, mennyi rét! A lelkében ott él minden, érezni szinte az ízét. Az emlékek megnyugtatják, neki nem kell több! Ez való! Bölcs derű fénylik homlokán, s megnyugodva pihen a ló.