Szőke István Atilla: A fehér ló

Szőke István Atilla: A fehér ló

Szőke István Atilla A fehér ló A merengő tekintet kérd: „Vajon ért engem a világ?” Szomorúság van a szemben, és rejtett titokzatosság. Tán az ősi idők óta e titkot őrzi ez a szem. Valami súlyos, nagy titkot. Nézem, látom, érzem, hiszem. Tűnjön belőled a bánat, vágtass, pusztán, hegyen át! Legyen patadobogásod, millió éves szerenád.

Megtekint

Szőke István Atilla: A barna ló

Szőke István Atilla: A barna ló

Megnyugodva pihen a ló, homlokán fénylik bölcs derű. Tartásán a megélt évek, mind-mind pompás, nagyszerű. Ó, te pajkos fiatalság, hej, mennyi mező, mennyi rét! A lelkében ott él minden, érezni szinte az ízét. Az emlékek megnyugtatják, neki nem kell több! Ez való! Bölcs derű fénylik homlokán, s megnyugodva pihen a ló.

Megtekint

Szőke István Atilla: A három ló

Szőke István Atilla: A három ló

Szőke István Atilla A három ló A három kép most a falon egymás mellett csendben ragyog. Egy érző ember lelkülete, mint az éjben a csillagok. A három ló most eggyé vál, mert így döntött a magos Ég. Egy alakban egyesül most, a tűz, a titok, s bölcsesség. A három kép is eggyé vált, van üzenete, illata. És amíg világ a világ, bennük él a festő maga.

Megtekint

Szőke István Atilla: Kérdések

Szőke István Atilla: Kérdések

Szőke István Atilla Kérdések Hej, micsoda bőség az asztalon, a citromot ki hámozta vajon? S a pohárból vajon ki ivott, s szép kürtöt az asztalra ki rakott? A kérdések felém csak rohannak, az asztalon más tárgyak mért vannak? S a fény milyen szelíden remeg, a citromot így ki hámozta meg? S vajh’ ki gyűrte össze a terítőt, s ki hagyta ott a fehér zsebkendőt? Ha zsebkendő az ott egyáltalán, s miért ilyen furcsa a délután?…

Megtekint
1 2 3